Al Ghaoui Hesna: „Felmondtam az MTVA-ban!” – Exkluzív interjú döntésről, dilemmáról, menekültekről, félelemről

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Számunkra nem egy szokványos helyzet, hogy hangrögzítő veszi, amit beszélgetünk...

Al Ghaoui Hesna: Nem bizony, bár egyszer volt már ilyen, a DTK Show-ban.

DTK: Igen, voltál a vendégem, de ez most nem egy szórakoztató műsor. És a beszélgetésünk apropója sem annyira szórakoztató. Mert azóta sok minden változott.

AGH: Mindkettőnk életében.

DTK: De a te életedben ez a változás most egészen friss. Március 22-én, amikor fölhívtalak telefonon, épp az MTVA épületéből jöttél el. Végleg.

AGH: Valóban, a legnagyobb változás az, hogy 12 év után felmondtam az MTV-ben. Nem sokkal az előtt, hogy beszéltünk, a kilépő papírjaimmal végigjártam az épületet, sokféle érzés; nosztalgia, szép és fájó emlékek kavarogtak bennem. De jól érzem magam a bőrömben, tudom, hogy ez egy jó döntés volt.

DTK: Hogyan született meg benned ez a döntés?

AGH: Sok dilemmával. Aki ismer engem, vagy hallott már előadást tartani, esetleg követi a Facebook-oldalamat, az pontosan tudja, hogy mit gondolok például a menekültválság kezeléséről és számos más dologról, ami az országban zajlik. És hogy ez nem feltétlenül esett egybe azzal, ami a tévé képernyőjén volt.

Az elmúlt időszakban történtek számomra is elfogadhatatlan dolgok az országban és a televízióban, ezek miatt bennem is voltak dilemmák, hogy fölálljak vagy sem.

Ugyanakkor hálás is vagyok a tévének, hogy az utóbbi öt évben egy olyan műsort készíthettem – a Bábel című műsoromat – ami tényleg arról szólt, és olyan értékeket közvetített, amit képviselek. És fantasztikus csapattal dolgoztam együtt.

DTK: A műsorod készítésébe beleszóltak?

AGH: Nem, soha semmibe.

DTK: Ez egy külső gyártású műsor volt, amelyet egy tévés állományban lévő műsorvezető vezetett a te személyedben.

AGH: Igen.

DTK: Az a belső folyamat érdekelne, amikor elértél arra a határra, hogy nem tudsz tovább csak arra figyelni, hogy a te műsorodban és alkotóközösségedben mi zajlik, mert annyira zavar, hogy mihez adod a hitelességedet, nevedet, arcodat.

AGH: Ez több lépcsőben zajlott. Az egészet oda vezetném vissza, hogy 2010-ben, amikor külpolitikai újságíró-szerkesztőként dolgoztam a tévé hírműsoraiban, a televízió új vezetése úgy döntött, hogy megszünteti az addigi struktúrát, és át akartak helyezni belpolitikai riporternek. És ezzel olyat kértek tőlem, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni. Én soha nem foglalkoztam belpolitikával, amit elmondtam az akkori hírigazgatónak is. Nála ez süket fülekre talált, úgyhogy felmondtam a Híradóban, felkészülve arra, hogy a televízióból is eljövök. De az akkori tévévezetés marasztalt, és felajánlotta, hogy készítsek dokumentumfilmeket – olyan témákban, amik nekem valók.

DTK: Ez eddig kísértetiesen hasonlít egy történetre, amit túlságosan jól ismerek...

AGH: Igen, a mi sztorink tényleg hasonló. Ráadásul 2012-ben megszületett a Bábel, a saját műsorom. Annak idején, amikor 2004-ben a tévéhez mentem dolgozni, nem politikai vonalon kerültem be, olyan embert kerestek, aki ért a közel-keleti régióhoz. Sosem politizáltam. A Bábel indulása után nem sokkal kezdődött a közélet másfajta, az országot nagyon megosztó tematizálása.

DTK: Azok, akik ezen a ponton nem azt róják föl neked, hogy a balliberális oldal kormányzása során kerültél a tévébe, most azt mondják, hogy jelenleg 2017-et írunk, miért vártál ennyit a felmondással, ha már rég tudtad, hogy vállalhatatlan, ami ott zajlik?

AGH: Amikor jöttem erre az interjúra, azon gondolkoztam, vajon hogyan tudok majd erről úgy beszélni, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak. Egyik oldal felé sem. És ez szörnyű. Mert azt vettem észre, hogy olyan szinten lett megosztott az ország, hogy most már csak zsákok vannak.

Az emberek megpróbálják leegyszerűsíteni a dolgokat és egymást. A közszereplőket belepakolni a jobboldali zsákba vagy a baloldali zsákba, a „migránssimogatóba” vagy a fajgyűlölőbe... nincs középút, a szivárványnak nincsenek színei, csak fekete meg fehér van.

Ezt társadalmi szinten a menekültválság során járattuk maximumra. És bennem is ekkor tetőződött ez az egész dilemma, hogy menjek vagy maradjak.

DTK: És mi volt az a konkrét pont, ami átbillentette a mérleg nyelvét a felmondás irányába?

AGH: Amikor megszűnt a műsor, amelyben lehetőségem volt egy jó csapattal értékes, számomra önazonos munkát végezni. Amikor világossá vált, hogy megszüntetik a Bábelt, akkor már semmi értelmét nem láttam annak, hogy maradjak. Persze fölajánlottak néhány lehetőséget – például visszamenni a hírműsorokba –, de én mást nem szerettem volna ott csinálni.

DTK: Abból sosem volt gondod, hogy a Facebook-oldaladon vagy interjúkban nyíltan kiálltál bizonyos ügyek, például a menekültek ügye mellett?

AGH: Sőt, segélyakciókat is szerveztem, lementem többször a beremendi határra segíteni. De sosem volt ebből házon belül problémám, sosem vettek elő miatta.

DTK: Foglalkozol azzal, hogy az emberek mit gondolnak a döntésedről?

AGH: Én pontosan tudom és látom, hogy mit miért tettem és teszek. Ami inkább elszomorít, az a rengeteg indulat, amit tapasztalok az emberekben. Amikor elbizonytalanodnak valamiben, akkor, mint a forró krumplit, ezt az indulatot továbbpasszolják, bűnbakokat keresnek, és ez megint csak annak az eredménye, hogy a közéletet, a társadalom gondolkodását polarizálták, fekete-fehér színekben láttatják velük a világot, mert úgy sokkal egyszerűbb.

DTK: A menekültválság kapcsán kialakult mély és intenzív megosztottság, az indulatok, a sokszor extrém düh hogyan érint téged, mint félig szír származású magyart, aki történetesen akkoriban a közmédiában dolgozott? Ott, ahonnan egy nagyon egyoldalú – központi üzenetek mentén irányított – menekültellenes kommunikáció folyt.

AGH: Az egész szíriai helyzet miatt, és persze attól, ami mindezt övezi, végtelenül szomorú vagyok, és nehéz a szívem. Fiatal koromban tanultam egy ideig Szíriában, ismerem a térséget, a történet hátterét. És azt látom, hogy az emberek nagy része nincs is azzal tisztában, hogy milyen egy háborús területen élni, milyen meghozni egy olyan drámai döntést, hogy elhagyod az otthonodat, mit jelent egy ilyen utat megtenni, földönfutóvá válni. Az én édesapám szíriai, ismerem és szeretem azt az országot is, tudom, hogy mennyire fantasztikus hely, tele értékkel, kultúrával, és látom, hogy mi minden veszett oda az elmúlt években. Háborús tudósítóként pedig azt is tudom, hogy mit jelent egy ostromlott városban lakni, hogy milyen az, amikor egyik pillanatról a másikra semmid sincs, vagy a szeretteid meghalnak körülötted.

Dermedten láttam, ahogy a kormányzat kommunikál erről, ahogy az emberek erre reagálnak.

Ugyanakkor szerintem arról sem szabad megfeledkezni, hogy a menekültválság igenis pozitív dolgokat is kihozott a társadalomból: szívmelengető volt látni, milyen sokan mentek segíteni a pályaudvarokra, vettek részt gyűjtésekben. Azt éreztem, hogy én azzal tudok hozzátenni ehhez, ha árnyalom az egész történetet, a média, a központi kommunikáció egyszerűsítéseit, ezért igyekeztem emberi történeteket és saját korábbi élményeket is megosztani a saját felületeimen, hogy az emberek megértsék, itt nem puszta adatokról, hanem iszonyú nehéz emberi döntésekről és tragédiákról van szó.

 DTK: És azt, hogyan éled meg, hogy az arab világ és a terrorizmus fogalma sokakban összemosódott?

AGH: A menekültválság megítéléséhez hasonlóan ez is az információhiányából ered. Amit nem tudunk, azt megpróbáljuk leegyszerűsíteni és a saját világképünkön belül megmagyarázni. Így születnek a sztereotípiák. Még a menekültválság előtt foglalkoztam a Bábel egyik adásában az iszlám radikalizációval. Találkoztam egy pakisztáni születésű brit férfival, aki maga is csatlakozott a tálibokhoz, és kiment Afganisztánba harcolni. Ott kint aztán szembesült a tálibok tetteivel, és végül elszökött, visszament Londonba. Azóta pedig annak szentelte az életét, hogy megakadályozza, hogy más embereket a radikális iszlám mozgalmak beszippantsanak. Ő nagyon sokat vizsgálta, hogyan toborozzák a fiatalokat, hogyan közelítik meg őket. Sajnos az európai kirekesztő hozzáállás most a radikálisok malmára hajtja a vizet. Mert mi történik? Vannak második generációs, Európában született fiatalok, akiknek valamilyen szinten megmaradt a saját kultúrájuk. De sem a szüleik országában nem érzik már otthon magukat, sem az új kultúrában, ahol sokszor nem fogadják igazán be őket, és nagyon nehéz beilleszkedniük. Egy ilyen érzékeny, identitásválsággal terhelt időszakban nagyon befolyásolhatóak ezek a fiatalok. És az iszlám radikálisok toborzói erre éreztek rá sajnos. Pontosan látják, hogy melyik fiatalt milyen módszerrel lehet beszervezni. Munkát, otthont ajánlanak azoknak, akik kiszolgáltatottak, és sokszor a dühre apellálnak.

Nem árt tisztában lenni azzal, hogy 2001 után sokan úgy élték meg: a nyugat egyfajta hadjáratot indított a muszlim vallás ellen, és erre csak ráerősített az értelmetlen vérontás Irakban, Afganisztánban.

Mindez nagyon sok békés muszlim embert is elkeserített, mert megbántva érezték magukat az identitásukban. Sok fiatal, emancipált arab lány ezután döntött úgy, hogy egyfajta protestálásként visszaveszi a kendőt magára. Az iszlám terroristák pontosan tudják, hogy egy-egy terrorcselekménnyel még inkább a perifériára lökik az Európában élő muszlimokat. Az a baj, hogy a kirekesztéssel pont ezt a folyamatot táplálja mindenki, aki megbélyegzi ezeket az embereket.

DTK: Azzal együtt, hogy nem ennél az asztalnál fogjuk most megtalálni egy ennyire összetett válságra a választ, azért mégis adódik a kérdés, hogy mi lenne akkor a megoldás szerinted? Az, hogy kinyílnak Európa kapui és beengedünk ide több millió embert?

AGH: Nem, tényleg nem ez a megoldás. Amikor lent voltam a beremendi határon, láttam azt a több tízezer embert, akik mindenfelől érkeztek, és köztük például egy asszonyt, aki rosszul lett, de nem tudtam vele kommunikálni, mert a helyi törzsi nyelvén kívül sehogy máshogy nem tudott megszólalni. És akkor én is azon gondolkodtam, hogy ő mit fog majd kezdeni Európával, és vajon Európa mit fog tudni kezdeni vele? Bennem is volt félelem, amikor láttam azt a rengeteg embert. Az teljesen normális, hogy az ember fél. Mert ez az egész válság nem fekete vagy fehér.

DTK: Te hol látod ennek az egésznek a végét?

AGH: Nem látom a végét. Az elejét látom; szerintem nagyon fontos lett volna már az elején felkészülni – mert lett volna idő rá, hiszen évekkel ezelőtt figyelmeztették nemzetközi szervezetek, kutatók és tudósok Európát arra,hogy a közel-keleti folyamatok menekültáradatot indíthatnak el. Arra is, hogy Afrikában egyre több területről vándorolnak el tömegével az emberek, részben a szélsőséges időjárás miatt felperzselt földek, részben fegyveres konfliktusok miatt. És mindebben Európának is van felelőssége, elég, ha a gyarmatosítás során vonalzóval meghúzott határokra, vagy az erőforrásokkal kapcsolatos kizsákmányolásra gondolunk. Szóval lett volna idő kialakítani olyan rendszereket, amelyek felismerik, hogy kik azok, akik valóban menekülnek, és kik azok, akik az embercsempészet fellendülésének köszönhetően ugyan szegény országból indulnak el, de nem háborús viszonyok közé kell visszatérniük. Gondolj bele, hogy ha mindazt a pénzt, időt, energiát, amit Magyarország és Európa másra költött, egy ilyen rendszer kidolgozására költötték volna, akkor már sokkal előrébb lennénk a megoldásban.

Mert én is azt mondom, hogy két kontinensnyi embert Európa nem fog tudni befogadni. De ezen a ponton már borzasztó nehéz jó és emberséges megoldást találni.

 DTK: A te családod a keresztény kisebbséghez tartozik Szíriában. Ők hogy vannak?

AGH: Ők nagyrészt Damaszkuszban élnek, ahol a még hellyel-közzel működik az élet, nyitva vannak az iskolák, még van hova bejárni dolgozni. Csak egy-két rakéta csapódik be hetente a kertekbe meg a bevásárlóutcába – ez is mennyire abszurd, hogy az ottaniak már ennek is örülnek? Amikor csak tudunk, beszélünk velük, ami nem egyszerű, mert néha nincs áram vagy internet. De olyan is előfordul, hogy napokon át nincs ivóvíz.

DTK: Arról nincs szó, hogy eljönnek?

AGH: Sokat beszélgettünk apukámmal és a kinti nagybátyáimmal is erről. Eleinte én is értetlen voltam. De velük beszélgetve megértettem a döntésüket. Ott van az egyik nagybátyám, akinek van négy gyereke, matematikát tanít az egyetemen, a felesége az egyik helyi televízióban alkalmazott. Persze hogy nagyon félnek ők is. Volt, hogy a rokonok egymáshoz költöztek, amikor egy adott városrész veszélyessé vált. Aztán megint vissza, amikor a másik lett veszélyes. Így engedik el a gyerekeiket mindennap iskolába. De közben azt mondják, hogy ha az ember egyszer elindul, akkor földönfutóvá válik. Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy bezárod az ajtót magad mögött, és minden, amiért dolgoztál életedben, minden emléked, minden barátod odalesz. Örökre. Elindulsz egyetlen bőrönddel az ismeretlenbe. Még ha ide is tudnának jönni, nem beszélik a nyelvet, nincs munkájuk, a gyerekek akár évekre kimaradnak az iskolából. Ha mindent hátrahagysz, nagyon kevés esélyed van arra, hogy normális életed legyen még valaha... egy ilyen döntésre tényleg csak akkor szánja el magát valaki, ha nincs más választása.

DTK: Azért az sem véletlen, hogy már a televíziós, haditudósítói munkád után a félelem természetével kezdtél el foglalkozni, méghozzá elég komolyan. Workshopokat, előadásokat, tartasz, könyved is készül a témában. Mennyire saját magad terápiája ez, Hesna?

AGH: Ez akkor kezdődött, amikor fölkértek egy TEDx előadásra, és a szervezőkkel beszélgetve rájöttem, hogy a kérdés, amit haditudósítóként a legtöbbször föltettek nekem az emberek az, hogy nem féltem-e a terepen. És amikor azt válaszoltam, hogy dehogynem, féltem, akkor az embereken csalódottságot láttam. Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért csalódnak az emberek. Aztán egyszer Feldmár András pszichoterapeuta megválaszolta ezt nekem. Azt mondta, amíg azt hiszik, hogy te nem félsz, addig megértik, hogy miért mész egy háborús területre, ahová más, normális ember nem megy.

De amikor kiderül, hogy te is félsz, akkor ők tulajdonképpen elveszítik az alibijüket, hogy ne tegyék meg, amitől ők félnek a saját életükben.

Hogy ők is megtehetnék azt, amitől félnek? De akkor miért nem teszik?

DTK: És ez a válasz elmozdított a holtpontról?

AGH: Elkezdtem szembenézni magammal, hogy akkor én most bátor ember vagyok-e. Mert az rendben van, hogy a haditudósítói munkám miatt fölcímkéztek, hogy én vagyok a „bátor csaj”. Na, de mi az, amit nem merek megtenni a civil életben?

DTK: Például?

AGH: Amikor megszületett a kislányom három évvel ezelőtt, akkor teljesen összetojtam magam. A felelősségtől, hogy itt van egy apró, törékeny kis lény, akinek az élete a kezemben van. Mi lesz, ha beteg lesz, ha kruppos lesz... vagy bármi. És akkor elkezdtem elszégyellni magam, hogy milyen hülyeség ez, miért félek ettől? Aztán rájöttem, hogy az egész arról szól, hogy háborús tudósítóként, miután épségben hazajöttem az első, második, harmadik forgatásról, egyszerűen elkezdtem bízni magamban, hogy ha már ennyiszer sikerült, a következő forgatáson bármi is adódik, biztos újra kezelni fogom tudni a helyzetet. Anyaként viszont semmi tapasztalatom nem volt, így szépen fel kellett építenem ugyanezt a bizalmat magamban. De ez így működik az élet más területein is. Fontos, hogy minden alkalommal, amikor megoldok egy nehéz helyzetet, ezt a sikerélményt tudatosan magamévá tegyem, beépítsem, ezzel növeljem az önbizalmamat, mert ez fog felvértezni azokra a helyzetekre, amikor legközelebb félek vagy tartok valamitől.

DTK: És ez a technika nemcsak háborúban, hanem gyereknevelés közben is hatásos?

AGH: Igen. Mert jött az első kruppos éjszaka, az első lebetegedés, jött az első átsírt nap, és túléltük, megoldottuk. Így szépen lassan kezdett az önbizalmam anyaként is felépülni.

DTK: Sikerélmény viszont nem lehet anélkül, hogy az ember belelépjen a helyzetbe. Én nem hiszem, hogy a félelmet meg lehet úszni.

AGH: Egyetértek. Azért is döntöttem úgy, hogy ez lesz az én feladatom, mert láttam, hogy az emberek félnek a félelemtől. Azt hiszik, hogy a boldog élet titka az, hogy nem félnek, hogy kizárják ezt az életükből. De hát ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy levegő nélkül akarjuk leélni az életünket. Akkor van baj, ha nem félsz. A félelem jó dolog. És akkor tudod pozitív üzemanyagként használni, ha képes vagy elfogadni a saját félelmeidet. Onnantól kezdve, hogy tudatosítod, hogy félsz, van választási lehetőséged, hogy hogyan reagálj. És ha egyszer nem úgy reagálsz, ahogy szeretnél, az sem baj. Majd legközelebb máshogy döntesz. Viszont ha jól reagálsz, akkor pedig nagyon fontos, hogy ezt a sikerélményt beépítsd.

DTK: De a sikereinket sokszor nehezebben éljük meg, mint a kudarcainkat. Olyan értelemben, hogy a sikert szinte természetesnek vesszük, gyorsan túllépünk rajta.

AGH: Igen, és ez baj. Meg sem állunk, hogy megveregessük a saját vállunkat; tök jó, hogy ezt elértem vagy megcsináltam, milyen nagy dolog! Fontos lenne pedig rászánni egy pillanatot arra, hogy örüljünk a sikereinknek. Olyan ez, mint amikor az ember leül a tévé elé egy tábla finom csokival. Ahogy megy a műsor, egyszer csak azt veszi észre, hogy üres a papír. És úgy ment át rajta a csokievés élménye, hogy abból semmi nem maradt meg. A siker is sokszor így folyik át rajtunk.

DTK: És mihez kezdesz most, hogy felmondtál? Maradnak a félelem workshopok és a könyvírás? Vagy van már más, esetleg televíziós terved is?

AGH: Én az abszolút bizonytalanba szálltam most be. De így legalább van időm a könyvre fókuszálni, marad időm olyan felkérésekre, amelyeket eddig nem tudtam elvállalni. És nekem az élet már többször is bebizonyította, hogy ha egy ajtó bezárul, akkor kinyílik egy másik. Csak nem szabad pánikolni, és az ajtókat feszegetni. Most tényleg nem félek. 

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography